November utolsó napja

Ma reggel arra ébredtem, hogy szállingózik a hó, és november utolsó napja van. Az érzés eszembe juttatta a gyermekkoromat. Mindig a nappalinkban ültem a karácsonyfa mellett, és lestem kifelé az ablakon. Teljesen elvarázsolt a hóesés, a szép nagy pelyhek; ahogy átsütött rajtuk a lámpák esti sárga fénye. Alig vártam, hogy reggel legyen és végre kimehessek a szűz hóba sétálni. Imádom, ahogy ropog a talpam alatt, és még most, felnőttként is minden évben ugyanúgy mosolyogva tudok örülni neki, ahogyan gyerekként.

Nekem a karácsony mindig különleges helyet foglalt el a szívemben. Összehozza az embereket, barátokat, családokat; ami a mai világban felbecsülhetetlen érték.

Amikor pici kislány voltam, apukám mindig elvitt sétálni vagy átvitt a nagyszüleimhez arra az időre, míg ő anyuval feldíszítette a fenyőfát. Utána hazavittek, és már ott is volt a Jézuska. Mikor én már nagyobb lettem, de a húgom még pici volt, akkor ő ment el sétálni és én maradhattam otthon segíteni a fa díszítésében.

Mindig nagy gonddal válogattam a díszeket: nem volt mindegy, hogy melyik hova kerül a fán. Ez a szokásom és a dekorálás iránti szeretetem a mai napig megmaradt. Csakúgy, mint a figyelmes apróságok iránti rajongásom: szeretek saját magam, a két kezemmel ajándékokat készíteni. Díszeket, gyertyákat, karácsonyi dekorációkat, mert hiszem, hogy az ajándék valódi értéke a gondoskodásban, a ráfordított időben rejlik. Sajnos idén bajban vagyok, mert a jobb kezem gipszben van, és egyelőre nem tudni, hogy leveszik-e időben ahhoz, hogy a saját kezűleg készülő ajándékokat befejezhessem.

Biztosan sokan vagytok, akik írtak már levelet a Mikulásnak vagy a Jézuskának arról, hogy mit szeretnétek kapni. Gyermekkoromban nem emlékszem, hogy írtam volna bármit, de most megtenném: azt kérném tőlük, hogy itt lehessen a nagypapám és az apukám. Sok mesélnivalóm lenne nekik.

Figyeljetek egymásra, amíg tehetitek és ne csak az ünnepek alatt, hanem az év minden egyes napján!